Mint arról beszámoltunk, a XIV. Fábián Ferenc férfi kézilabda emléktorna díjátadóján Fábri István, Csömör Nagyközség polgármestere és a torna névadója, Fábián Ferenc két fia, Ferenc és Pál gratulált az idei Fábián Ferenc-díjazottnak, Gubek Györgynek, akinek sérülések miatt korán be kellett fejeznie a pályafutását, ám a háttérből évtizedek óta támogatja a helyi kézilabda sportágat. Interjú a díjazottal.

Ugorjunk vissza az 1950-es évek második felére: mi döntött a kézilabda mellett?

Tizenhárom éves koromban kezdtem kézilabdázni, Boross Jenci bácsi volt a tornatanárunk, ő vette észre bennem a lehetőséget. Futásban sosem tudtak legyőzni, ezért általában két ötöst kaptam tőle, a focipályán meglehetősen messzire eldobtam a kislabdát, távolugrásban pedig egyedül Kling Béla előzött meg. Vékony gyerek voltam, de ez a három sportág olyan jól ment, hogy azt mondta, „na fiam, holnap lemész kézilabdázni!” Azt hittem, ez hozzátartozik a helyi hagyományokhoz, így nem ellenkeztem. Még fekete salak volt a kispályán, esős időben nem ismertem fel a játékosokat, olyan sárosak voltak, de így is nagy szó volt, hogy odakerültem a csapat közelébe. Alakult a háború után egy ifjúsági kézilabdacsapat, de néztük a focistákat is. Emlékszem, hogy a meccseik után kijelölték a nagypályás kézilabda vonalait is, de az az időszak nem sokáig tartott. Nem sokkal később megkaptuk a Gorkij fasornál lévő telket, ahol társadalmi munkában megépítettük a kispályát. Mindenkinek jelen kellett lennie, a patakról hordóval hordtuk a vizet a délutáni meccs előtt, be lettünk fogva, mindenki tette a dolgát, de élveztük. Hatvan gyerek járt ki akkoriban kézilabdázni és összesen 2-3 labdánk volt. Iskola után elmentem kerti munkát végezni, hogy vehessek egy 45 forintos kínai tornacipőt, amit idővel már össze kellett szigetelőszalagozni. Egyetlen atlétát kaptunk az egyesülettől, amelyre Mező Bukta fújta rá a munkahelyén a Csömör csapatnevet. Nem az anyagi javakért játszottunk, ebben a csapatban a lelkesedés és a közösségépítés volt elképesztően erős. Más szórakozási lehetőségünk tulajdonképpen nem is volt a kézilabdán kívül, mi itt éreztük jól magunkat.

Meddig tartott a pályafutása?

Tizennégy évesen eltört a kezem a Testvériség-pályán, doktor úr azt mondta, hogy borogassam, de nem javult, a Balesetiben megröntgenezték, majd begipszelték. Aztán később egy edzésen is eltört, miután ütköztünk az egyik csapattársammal, aztán az NB I előszobájában jött az újabb sérülés. Néhány éven belül harmadszor. Szegeden 18 éves koromban debütálhattam az élvonalban, a fél csapat bevonult Nagytarcsára katonának, elég sok fiatal lehetőséget kapott, többek között én is. Nem sokkal később azonban az Ózd ellen ismét eltört a kezem. A doktor úr megint hazaküldött, megint elmentem a Balesetibe, megint begipszelték. Három kéztörés után aztán nem kaptam meg a sportorvosi engedélyt a folytatásra, így 21 évesen számomra véget ért a kézilabdás karrier.

Ennek ellenére évtizedek óta ott van a csapat körül. Nyolcvankét évesen honnan ez a csillapíthatatlan tettvágy?

A kézilabda akkoriban megfertőzte az egész falut, még a televízió is kijött. Büszke voltam, hogy másoknak is beszélhettem a csömöri sikerekről és hősökről, jó volt látni, hogy az akkori gyerekek is nagy rajongással álltak a sporthoz. Addig csak a munkával foglalkoztam, míg a csapattal beutaztuk az egész országot. Közösségi élményt adott a csapattal töltött idő, így a sérülésem után egyszerűen nem lehetett, de nem is akartam elszakadni ettől. A mai napig szívesen járok a meccsekre, erről nem akarok lemaradni.

Az ünnepelt méltatása IDE kattintva olvasható!