A legsikeresebb csömöri olimpikonunk: Vépi Péter egykori legendás ferencvárosi labdarúgó, aki az 1972-es müncheni ötkarikás játékokról ezüstéremmel tért haza. Évek óta településünkön él, és már semmi pénzért nem is költözne vissza a fővárosba. Interjú.

 

– Amikor az interjút egyeztettük, éppen egy kártyaparti kellős közepén értem el, és kérte, hogy később keressem. Ezek szerint a játék szeretete nem csillapodik…
– Nagyon szeretek játszani, mindig is szerettem, ezért rendszeresen kártyázunk a barátokkal – kezdte Vépi Péter. – Nemcsak ez áll közel a szívemhez a foci mellett, meglepő, de sokat járok horgászni is. Sőt, szeretem az otthoni teendőket, ha kell, levágom a füvet, vagy besegítek a ház körül. Mióta nyugdíjas vagyok, több időm jut a négy unokámra, kevesebbet járok el itthonról, de meg lehet szokni ezt az időbeosztást. Szerencsés vagyok, mert most is azt csinálhatom, amit szeretek és tulajdonképpen így volt ez az egész életemben. A foci sosem volt munka számomra, én abból éltem, amit a legjobban szerettem csinálni. És ha szépet álmodok éjjelenként, az most is a fociról szól…

 

– Mikor kezdődtek a csömöri hétköznapok?
– Mi 2000-ben kezdtünk el építkezni és azután költöztünk Csömörre, ha jobban belegondolok, már több, mint 16 éve. A sógornőmék laktak itt, egyre jobban megtetszett, amikor jöttünk hozzájuk, és a civil baráti körünk is nagyon odáig volt a településért, azért döntöttünk emellett. Zuglóban laktunk évekig, de már semmi pénzért nem mennék vissza Pestre.

 

– Az egész ország focilázban ég a válogatott Eb-szereplése miatt. Hogyan élte meg a franciaországi tornát?
– Parádés volt, amit nyújtottak a fiúk, szinte rá sem ismertem a magyar csapatra. Gyors, kombinatív, szellemes játékot mutattak be, az első három meccs nagyon kellemes csalódás volt. A folytatásban, úgy éreztem, Kleinheisler hiánya is közrejátszott, elvesztettük az önbizalmunkat, elfáradtunk és ez kihatott a teljesítményünkre. Itthon, családi körben izgultunk a srácokért, szurkoltunk a fiammal és a lányommal nekik, nem vártunk ilyen teljesítményt, úgyhogy le a kalappal!

 

– A saját bőrén Ön is megtapasztalhatta a sikert a magyar válogatott tagjaként: Münchenből olimpiai ezüsttel térhettek haza 1972-ben.
– Annyira gyereknek éreztem magam az olimpia idején 22 évesen, hogy szinte fel sem fogtam, hogy ott vagyok Münchenben. Sokaknak a terrorról maradnak emlékezetesek azok a játékok, kétségtelen, hogy rendkívüli volt átélni mindezt, de nekünk az elveszített döntő is nagyon fájt. A szünetben vezettünk a lengyelek ellen, a végén mégis kikaptunk. Annak ellenére, hogy mindenki elvárta tőlünk az aranyérmet, azért én büszke voltam az ezüstre is, de be kell látni, hogy utólag értékelődik fel a második hely, megfényesedik az az ezüst.

 

 

– A közelmúltban részt vett egy csömöri szervezésű közönségtalálkozón. Milyen élményekkel távozott?
– Nagyon jól sikerült az este: remek műsorvezetőnk volt, sokan eljöttek a Művelődési Házba. Megjelent a múlt, a jelen és a jövő a vendégek között, élvezetes volt, örülök, hogy meghívtak és el tudtam mennni, mert jól éreztem magam. Szívesen igent mondok az ehhez hasonló, érdekes meghívásokra.

 

– Dalnoki Jenő, a Ferencváros legendás mestere azt nyilatkozta egyszer: "Tizenegy Vépivel bármikor bajnokságot nyerek!". Mire emlékszik a legszívesebben a pályafutásából?
– Ez a mondat természetesen nagyon jólesett, megtisztelő, de a Népstadionban rendezett kettős rangadók, az Újpest és a Honvéd elleni derbik mind-mind ott élnek élénken az emlékeimben. Amikor 70 ezer ember előtt léptünk pályára, amikor bajnokságot, kupagyőzelmeket ünnepeltünk a csapattal, amikor a teljes Fradi-tábor skandálta a nevem, azok olyan meghatározó pillanatok, amiket sosem felejtek el. Azt érzem, hogy most is jó lehet fradistának lenni, van egy szuper stadionunk, egy nagyszerű bajnokcsapatunk, de ahhoz, hogy elérjük a BL-t, még ránk férne az erősítés. Ritkán járok ki az Arénába, de a Bajnokok Ligája egy-egy meccsére újra szívesen felülnék a lelátóra!

 

Szabó Péter Ádám